Nem könnyű ma már a háromszáz évvel ezelőtt, 1718. augusztus 9-én született – Tarnaörsről indult, Bécsben katonáskodott, Berlinnél is harcolt, Abaújban főispánként szolgált – Orczy Lőrinc verseit vagy leveleit olvasni, pedig érdemes.
Hagyományosan Bessenyei György Ágis tragédiája című művének megjelenésétől, 1772-től számítjuk a felvilágosodás – az értelmet, az önálló gondolkodást középpontba állító eszmeáramlat – magyarországi kezdetét. Pedig ha Orczy Lőrinc versei életében nemcsak kéziratban terjedtek volna, az ő műveinek megjelenése lehetne a hazai felvilágosodás kezdő időpontja. Arany János írt erről először 1886-ban a Koszorúban: „Az egész XVIII. század Orczyig úgyszólván meddő volt költői termelésben. Nagy hallgatás ez, melyet ő megszakít. Ha kiadja verseit írásuk idejében, ma nemzeti irodalmunk újjászületését nem Bessenyeitől, hanem Orczytól számítanók. Ámbár így sem tagadható a nagy befolyás, melyet társas úton, s kéziratban lévő munkái által is gyakorolt az ifjabb nemzedékre...”
Orczyt örsi bölcsként is emlegették fiatalabb költőtársai. Tisztelték őt katonaként, gazdálkodóként, családapaként, Abaúj vármegye főispánjaként, a tiszai folyamszabályozás királyi biztosaként és persze magyar nyelven író költőként is. Pedig első verses kötetét halála előtt két évvel, 1787-ben Révai Miklós, az elsősorban nyelvészként ismert egyetemi tanár jelentette meg – Költeményes holmi egy nagyságos elmétől címmel – Pozsonyban, majd két év múlva a Két nagyságos elmének költeményes szüleményei című kötetet is Révai adatta ki, a két nagyságos elme Orczy Lőrinc és Barcsay Ábrahám volt.
Hegedűs Géza A magyar irodalom arcképcsarnoka című könyvében így írt Orczy Lőrincről: „Élete példaszerű volt. Előbb vitéz katona, bölcs generális, utóbb kitűnő és emberséges főtisztviselő, lelkesen szerette családját, fiainak jó nevelője volt, de említik, hogy gondos, hozzáértő gazdája volt birtokainak, és aligha volt Magyarország-szerte földesúr, akit jobban szerettek volna a jobbágyai. S tette mindezt derűsen, kedélyesen, művelten, maga körül is műveltséget árasztva. Kortársai némiképpen filozófusnak is tekintették. Nem volt filozófus, csupán a filozófusok műveinek élvezője, aki jobban érezte és értette a bölcsek világosságát és humorát, mintsem az eszmék forradalmiságát. Viszont igazi életfilozófus volt, aki érezte, élte és hirdette az ember és környezetének összhangját.”
Orczy Lőrinc versei ma már digitalizált változatban is olvashatók. Ízelítőként olyan idézeteket választottunk, melyekben megjelenik a zempléni táj is.
RÉSZLETEK ORCZY LŐRINC VERSEIBŐL
BACCHUS, 'S A' TOKAJI BOR' EREDETE.
Ott hagyád hát Örsön görbe tsoroszlyádat,
'S két szarvú kertészi kitsiny kapátskádat,
Szórásról szüretre hívád víg Múzsádat,
Hagyd, hallja dongatni a' sok mustos kádat.
Számtalan hordódat előre küldetted,
Pintze Mestereddel mind számba vétetted,
'S ha egynek vagy másnak penészét érzetted,
Dió' virágjával jól ki füstőltetted.
Közelítsz, nem vagy már meszsze Hegy' aljától,
Jó kedvű Bacchusnak leg főbb tanyájától,
Füstöl a' hegy távúl sok zsíros konyhától,
Szóll a' völgy még üres hordóknak hangjától,
*
TOKAJBANN VALÓ ÉRKEZÉS TÉLEN.
Hol régenten Bacchus jövén Indiából,
Meg szállott nyugodni fárasztó útjából;
Hol halálos sebet mérges paritytyából
Veve, 's viszsza tére' Vénus' hagyásából.
Ott vagyok, 's képzelem a' szőllős dombokat,
Tokaj' hegye körűl fel kelő ormokat,
Most a' szomorú tél bé fedte azokat,
'S rejti szemeimtől víg ábrázatjokat.
Nyugszik a' természet, jég fedez vizeket,
Hó fehérségével bé lepett réteket,
Zúz, és fonynyasztó dér borít ligeteket,
Homályos köd fekszi a' szép vidékeket.
Vetem szemeimet tsavargó Tiszára,
Büdös Bodrog' vize' lassú patakjára,
Hányom az elmémet tekergő útjára,
Gondolattal megyek ezeknek partjára.
*
BODROG' 'S TISZA' VIZSGÁLTATÁSAKOR.
Midőn havas Kárpát' jeges fellegein
A' Tél szállván lakik Tokajnak hegyein,
Szakálos Neptunus' nedves udvarábann
Nevetik, mi forog Magyarok' agyábann.
Hogy az esméretlen Sáros Patakokat,
Hajóssá akarják tenni Nagy Lápokat.
Tsodát írsz, Barátom! Bodrognak partjáról,
Hol tanátsot tartál vizek' folyásáról.