Víg szín házon belül címmel „beszélgetéskönyvet” írt Hullan Zsuzsa, a budapesti Vígszínház tagja, a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel kitüntetett színművésze. A szerző november 26-án, hétfőn délután 5 órától könyvtárunk nagytermében mutatja be kötetét. A harminchárom beszélgetést tartalmazó, 400 oldalas kötetben helyet kaptak a megszólaló kollégák gyermekkori képei, a családi fotóalbumok féltett kincsei. A kötetben szerepel többek között Bárdy György, Kern András, Rajhona Ádám, Halász Judit, Marton László, Hegedűs D. Géza, Igó Éva. Ajánlásként érdemes elolvasni a szerző előszavát.
„Mikor kicsi lányka voltam, a fél falun keresztül kellett gyalogolnom, hogy eljussak az óvodába. Mindenkinek köszöntem, minden második háznál megkérdezték hogy vagyok. Néha kaptam egy pogácsát, süteményt, ősszel almát, körtét, szilvát, szőlőt. Nagymamám mesélte, ha a falubeliek valamiért nem láttak elmenni a házuk előtt, perceken belül beindult a riadólánc, hogy mi történt. Figyeltek rám.
Tisztán emlékszem arra, hol volt mély az árok az út mellett, milyen virág nyílt a partján, melyik házról gondoltam, hogy titkok laknak a padlásán, milyen nagy ívben kerültem ki egy kerítést, ami mögött csattogó foggal acsarkodott rám a kutya, melyik kapun leselkedtem be titokban, és hogy milyen büszke körültekintéssel mentem át kétszer is az úttesten, akkor, amikor a forgalom mindössze három autó volt naponta. Viszont az emberekre, a nénikre, bácsikra, akik óvón figyeltek, távolból vigyáztak rám, nem emlékszem. Mert annyi fontos dolog van az életben, amivel foglalkozni kell, hogy nem érünk rá körülnézni és meglátni magunk körül az embereket. Egy gyereknél ez még megbocsátható. De mikor felnövünk?
Miért nem kérdezünk? Miért nem beszélgetünk?
Mert még kiderülhet, hogy…
Ha baj van, úgyis elmondja…
Miért faggatnám, még tapintatlannak gondol…
Miért terhelném a gondjaimmal…
Annyi baja van, pont az én panaszkodásom hiányzik neki…
Nem vagyok én pszichológus…
Úgysem tudnék segíteni…
Felnőtt ember, majd megoldja…
Kell ez nekem????????…
Folytassam?
Szépen éldegélünk egymás mellett, és ha valaki meghal, arra gondolunk: de furcsa, alig tudtam róla valamit.
Pedig beszélgetni jó. Semmi nem kell hozzá, csak Ő és Én.
Nem tudok, nem is akarok rangsorolni, ezért a könyvben úgy következik egyik beszélgetés a másik után, ahogy a véletlen akarta. Kalapból húztam ki a neveket egymás után. Az egyetlen rendezői elvem az egy nő, egy férfi volt.
Köszönöm minden beszélgetőtársamnak, hogy beengedett a múltjába, a gondolataiba, az életébe. Rengeteget tanultam. Nem csak róluk, önmagamról is.
Köszönöm az együtt töltött időt, a családi archívumokból, fiókok mélyéről, megsárgult borítékokból, padlásról, pincéből előszedegetett, sok-sok emléket előhívó, féltve őrzött fényképeket. Minden magára ismerő, vagy rég elfeledett fotográfusnak az elkészített képeket.
A családomnak köszönöm a türelmet, a megértést és a rengeteg segítséget."