Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye a magyar líra kiemelkedő alkotása, de írnak róla prózai művekben, regényekben, sőt, van Himnusz című magyar dráma is.
Az 1823-ban Csekén, a későbbi Szatmárcsekén letisztázott Kölcsey-kézirat dátumához igazodva 1989 óta január 22-én tartjuk a magyar kultúra napját, és ekkor ünnepeljük a nemzeti imánkként tisztelt Himnuszt, Kölcsey Ferenc versét, ezzel együtt a verset megzenésítő Erkel Ferenc zenéjét is. Persze a Himnusz szépsége, emelkedettsége nem ezen az egyetlen napon mutatkozik meg. A Himnuszunk teszi igazán magasztossá nemzeti, egyházi, iskolai ünnepeinket. A sportversenyek, olimpiák, világbajnokságok felemelő, torokszorító pillanata, amikor magyar sportoló áll a dobogó legmagasabb fokára, és felcsendül Erkel muzsikája. Ezt énekeljük az újév első napján, és naponta elhangzik műsorzárásként a televízióban is. Az ilyen eseményeket leíró irodalmi művekben a szerzők természetesen megemlítik a Himnuszt, de vannak olyan regényeink, drámáink, amelyekben bővebben is írnak róla.
Erdélyi esetek
Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában 1926-ban jelent meg Tamási Áron Ábel az országban című regénye. A történet szerint a Hargita rengetegéből indult csavaros eszű főhős a Kolozsvárra tartó falusi tanítóval, Kerekes úrral beszélget a Himnuszról.
„– A hazafiság a Himnusz-on alapszik.
– Elismerem – mondtam.
– Az szép, hogy elismered, de tudod-e?
– Hát hogyne tudnám! Írta Vörösmarty Mihály.
– Úgy van, Vörösmarty!
De abban a percben, amikor kiejtettem a Vörösmarty Mihályt, az én fejemben már megpercent valami, vagyis az, hogy Kölcsey Ferenc írta a Himnusz-t. Erről azonban nem szóltam Kerekes úrnak, mert azt gondoltam, hogy egy kicsi fegyver hadd maradjon nekem is.
– Halljuk, mondd el! – szólt Kerekes úr.
Erre belekezdtem, s szerencsésen el is mondtam az első szakaszt. Akkor azonban gyorsan ránéztem, s így szóltam:
– No, a Hargita mellett is tudnak valamit, ugye?
– Tudnak, csak folytasd!...”
Folytatás a regényben.
(A könyv kikölcsönözhető a könyvtárból, és megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban, mek.oszk.hu; ITT olvashatja, és hangoskönyvként is ITT meghallgathatja.)
Jókai Anna Szegény Sudár Anna című, először 1989-ben megjelent regényében a naplót vezető erdélyi asszony sokat töpreng azon, mit tehetne a család magyarságának megőrzéséért. Hogyan kellene helyesen nevelnie unokáját, Balázst, akinek az édesanyja román nemzetiségű. Ennek kapcsán így ír a Himnuszról: „Egyvalamit szeretek a magyar tévében: a Himnuszt az adás végén. Egészen halkra fogva a hangot, mindig végighallgatom. Ezt mintha egyenesen nekünk találta volna ki az ottani műsorszerkesztőség. Ha átmegyek, írok nekik egy köszönőlevelet. Ez az egy, ami az egész műsorban ér valamit!
Balázzsal együtt is meg fogjuk hallgatni. Talán már elég érett arra, hogy ne verje nagydobra. Se az óvodában, se a Bábusnak ne emlegesse. Kálmus szerint – aki hál’ istennek kezd megint humoránál lenni – Bábus mindjárt a Himnusz első soránál elájulna: „Isten”… és „magyart…!” – ez neki dupla lórúgás volna. Kálmus azt tanácsolja, várjunk vele. De hiszen azt a másik himnuszt már ismeri! Nyilván kórusban fújják az óvodában. Hol itt az egyenlő esély? Legalább a versét tanulja meg, ha a dallamot rendben! – egyelőre nem is dudorássza…”
(Jókai Anna regénye kikölcsönözhető a könyvtárból, és megtalálható a Digitális Irodalmi Akadémia gyűjteményében is. ITT!)
Példák és példázat
Állítólag a szocializmus idején komolyan felvetődött, hogy új himnusz kellene az országnak. Az anekdota szerint Rákosi Mátyás azt szerette volna, ha Illyés Gyula írja meg a marxista elveknek, az ateista világnézetnek megfelelő, lelkes és biztató verset, és ehhez Kodály Zoltán komponálja majd a könnyed hangvételű muzsikát. De a költő és a zeneszerző is visszautasította a felkérést. Mondván, jó a régi, nincs szükség más himnuszra, abból sem elvenni, sem ahhoz hozzátenni semmit sem lehet. Van olyan változata is a történetnek, amely szerint Kodály szigorúan megjegyezte: „Száradjon el a keze annak, aki hozzá mer nyúlni a Himnuszhoz!”
Ennek az anekdotának több mint félévszázaddal korábbra átírt változatára ismerhetünk Spiró György Kerengő című, 1974-ben megjelent első regényében. A Monarchia keleti végében lévő kisváros kicsinyes, kisstílű és kilátástalan világában, 1899 decemberében játszódik az ön- és honismereti parabolának tekinthető áltörténelmi regény. A helyi hatalmat a maga elképzelése szerint működtetni igyekvő kisvárosatya, Porházy Péter a kisvárosba nemrég érkezett fiatal és tehetséges újságírót, költőt is igyekszik a maga szolgálatába állítani. Az ő találkozásuk kapcsán vetődik fel az örök kérdés: bekebelezheti-e, ellehetetlenítheti-e a hatalom a művészetet, a kultúrát. A regényből itt csak azt a részt idézzük, ahol a Himnusz és a Szózat átírásáról is szó esik.
„Azt mondják, Porházy különtermet bérel magának, emiatt falat is fognak törni! És csinálnak neki egy különtermet, mert nincs. Úgy, hogy hozzáépítenek gyorsan a Fehér Hollóhoz egy melléképületet, és amikor kész lesz, akkor áttörik a falat, és ott lesz a különterem. Műsor is lesz. Titokban csinálják, és meglepetésnek szánják.
– Hogyhogy műsor? Annamária sleppje csinál műsort? És mi nem?
– Ők is meg ti is.
– És én nem tudok róla.
– Á, senki se tud róla. De mindenki beszéli. Apukád szervezi.
– Nekem nem is szólt.
– Persze hogy nem szólt, amikor titokban csinálja. Az egész városban erről beszélnek. Képzeld: még paródiák is lesznek! Oda fognak mondani a szalonnak. Versek is lesznek, állítólag Virág Miki is ír valamit meg a Sas Béla. Én szívesen szavalok. Mondd meg apukádnak, jó?
– Én mondjam meg? Te is megmondhatod.
– Jobb, ha te szólsz neki. Te mégis a lánya vagy. És neked biztosan többet is elárul. Állítólag mindenkit fölkértek, hogy írjon valamit a századfordulóról. A legjobb műveket a Naplóban is közölni fogják. Arról is beszélnek, hogy a Himnusz és a Szózat már elavult, és új kellene helyettük. Erről egészen magas helyeken is szó volt. A parlamentben is. Képzeld el, mi lenne, ha az új Himnuszt és az új Szózatot itt írnák minálunk. Nem is lehetetlen! És akkor híres embereknek lennénk az ismerősei. És talán én lennék az első, aki elszavalná az új Himnuszt.
– Ki írná a zenét?
– Zenét?
– A Himnuszhoz zene is kell. A réginek is van zenéje.
– A zenét biztosan később írják hozzá. Először a szöveg legyen kész. Így szokták, nem? Vagy azt is lehet, hogy a régi zene megmarad, és én csak az új szöveget szavalnám, zene nélkül, mert úgyse tudok énekelni.”
(Spiró György regénye kikölcsönözhető a könyvtárból, és megtalálható a Digitális Irodalmi Akadémia gyűjteményében is. ITT!)
Segítség, Himnusz
Schwajda György Segítség című drámájának ősbemutatóját 1978. április 28-án tartották a Miskolci Nemzeti Színházban. (A képen Gyöngyössy Katalin és Blaskó Péter, a fotót Veres Attila készítette.) Az előadás rendezője Beke Sándor volt. A színlapon olvashatjuk:„Az asszony, akin segítenek: Gyöngyössy Katalin; Az ember, aki miatt segítenek: Blaskó Péter”. És segítettek a ház lakói, a vöröskeresztes munkatárs, a helyi tanács, a gyámügy, a gyári kollektíva, a szakszervezet, szocialista brigád, és megjelent egy teljes televíziós stáb – riporter, rendező, fővilágosító, gyártásvezető, operatőr –, valamint a rendőrség. A háromgyermekes családnak azért próbált segíteni mindenki, mert nehéz körülmények között éltek, ráadásul ivott az apa. Ahogy egyre kilátástalanabb lett a helyzet, egyre többet ivott, és egyre mélyebbre süllyedt ez a szerencsétlen ember. Ráadásul volt néhány érdekes szokása is: például minden éjjel éjfélkor felébresztette a családot, elénekelték a Himnuszt, és boldog új napot kívánt mindenkinek. (Ez is nagyon hiányzott a gyerekeknek, amikor intézetbe kerültek.)
Az akkori kritika még hangsúlyozta, ez a Schwajda-dráma műfaját tekintve abszurd komédia, nehogy valaki úgy értelmezze, hogy a munkásosztály elferdített ábrázolása, vagy a jó szándékú törekvések kicsúfolása lenne a szerző vagy a rendező szándéka. Óvtak attól, hogy a közönség a rendszer kritikájaként értelmezze az előadást. Az abszurditás akkor talán még úgy tűnhetett, hogy ez az a bizonyos kelet-európai abszurd, amikor a társadalmi tünetek túlzott felnagyítása miatt alakul ki a képtelen helyzet, de aztán kiderült, örök emberi problémákról szól ez a történet. Ma is kérdés: tudunk-e segíteni? Tudunk-e jól segíteni? És tudunk-e jól szeretni?
A miskolci ősbemutató után a Segítség szerepelt a debreceni Csokonai Színház műsorán és bemutatták Komáromban a Magyar Területi Színházban is.
A Segítség egyfelvonásos változatát, a Himnuszt először 1984-ben a Szegedi Nemzeti Színházban tűzték műsorra, majd 1989-ben Budapesten a Játékszínben mutatták be – a főszerepben Hernádi Judittal és Eperjes Károllyal. Azóta játszották a Gyulai Várszínházban, Budapesten az Új Színházban, a Merlin Színházban, a Gózon Gyula Kamaraszínházban, a Szegedi Pinceszínházban és eljutott a határon túlra is, 1987-ben műsorára tűzte az újvidéki Tájszínház, és 2013-ban bemutatta a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata.
A miskolci Montázs Színházi Műhely első bemutatója volt 2012. február 21-én Schwajda György: Himnusz című drámája. Abban az évben az Ajkán megrendezett Aranydeszka Országos Minősítő Fesztiválon arany minősítést kapott ez az előadás, és a szakmai zsűritől és a közönségtől is megkapták a legjobb férfi és női alakítás díját, valamint a fesztivál közönségdíját, az Aranydeszka-díjat. (Képükkön a két főszereplő:Izsó Angelika és Püspöki péter, aki egyben az előadás rendezője is.)
A lepusztult környezet, a részeg ember erőltetett éneke sem tud ártani a Himnusz erejének, emelkedettségének. Arra mindenképpen ráirányítja a figyelmet ez a dráma, hogy a Himnusz olyan biztos pont, amely annak az embernek is kapaszkodót jelent, aki egyébként nagyon mélyre süllyedt.