Sajó László költő Budapesten él, de saját megfogalmazása szerint „falugyerek” maradt. Születhet bárhol a verse, játszódhat akárhol az általa megírt történet, valamiképpen megjelenik műveiben a zempléni táj, a tolcsvai emlékek. Sajó László költővel 2018. március 22-én, csütörtökön a délután fél 5-kor kezdődő irodalmi esten a miskolci II. Rákóczi Ferenc Megyei és Városi Könyvtár központi épületében találkozhatnak az érdeklők. A beszélgetést Hajnal József szerkesztő, rádióriporter vezeti, Sajó László műveiből felolvas: Lukács Gábor színművész.
„Egész életemben a gyerekkoromat írom…” – szokta mondani Sajó László, ha arról kérdezik, mi foglalkoztatja éppen. A költőként és íróként is jelentős műveket alkotó szerző Sátoraljaújhelyen született, Tolcsván töltötte legszebb gyermekéveit, a zempléni faluban kezdte általános iskolai tanulmányait, de már Miskolcon fejezte be, itt járt középiskolába is, itt érettségizett a közgazdasági szakközépiskolában, majd Budapesten, az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar–népművelő szakon szerzett diplomát. Rövid ideig dolgozott még Miskolcon és Kazincbarcikán is, aztán a fővárosba költözött. Volt könyvtáros, klubvezető, kiadói szerkesztő, de leginkább költő. A folyóirat-publikációk, a Napjaink, az Új Írás, a Kortárs, a Vigília, a Jelenlét hasábjain közölt, 1970 és 1984 között írt verseit tartalmazó első kötete 1986-ban Napkeleti pályaudvar címmel jelent meg. További kötetei: A kavics helye (versek, 1992), Földön vonuló felhők (versek, 1994), Fényszög 8versek, 1995), Vendégkönyv (versek, 1997), Negyednap (versek, 1999), Éjszakai járat (versek, 2001), Válasz búcsúlevélre (versek, 2003), Dögcédulák (versek, 2004), Evangélium, szerintem (versek, 2005), Szünetjelek az égből (versek, 2006), Istentelen színjáték (versek, 2007), Öt és feles (próza, 2008), Írottkő (próza, 2009), Fényre sötétedő (versek, 2010), hal.doc (versek, 2012), Magyar versek (versek, 2013), A futball ábécéje és más történetek (próza, 2014), Asztfaltangyal (versek, 2016), Gyomorkeselyű (versek, 2017).
*
SAJÓ LÁSZLÓ
A királdi erdőben
(kollázs Fürjes Péter verseiből)
Fürjes Péter (1953–2004) életében egy kötete (arc hátraarc), halála után egy posztumusz könyve (kvarckép) jelent meg, Juhász Ferenc ajánlásával. A méltatlanul elfeledett kitűnő költő és barátom emlékének adózom e soraiból összeállított verssel.
reggel fáradtan ébredtem mint most már örökké utazó
aki elfogadja a meghívást minden zöldséglevesre
pontosan délben eljöttem mert nem volt még szék a terített mérgezéshez
utána végre megérkeztem barna sört ittam ki a kedvére mulat időt
és gombás tojást ettem mint egy vidéki állomáson
elbandukolok lassan
megkezdhetem a csomagolást
fogkefe fogkrém fogselyem
írhatnám de minden utazásnál
ezek maradnak a végére
mert az ember még használja őket
(reggel?) (este?) most meg már fölöslegesen
írtam írhattam volna mert a fogak
maradnak legtovább épen
készülődik bennem az utolsó
halott cihelődik tesz-vesz turkál
a torkomban ruháit csontra akasztja
záródjon minden szöglet búcsuzásul
tüdőmbe piszkál gyanakodva fülel minden
nyirokcsöppenést mielőtt leoltana
menni kell meghalni
bűzlik a nyár a kés éle rothad
mint a napra kitett hús földbe merült halotthad
még éjszaka indulok hajnalra
eljussak egy ismeretlen városba
fölülni a gyogyi gyorsvonatra
kimenni az ördögi erdőbe
megvenni a májkómához kellő
meginni a piát gyógyszerekkel
haza haza bérlet
hazáig szállóhaza részegen
haza hazai zörej szív-
zörejhaza (szájüregünk
szaga haza) hazughaza
hazazizegés diósgyőrhaza
keményhaza elélvezés-
haza érelmeszesedés-
haza
gyorsvonat kertek alól
Magyarország messzire van
fakad a testünk érzed e édes
szegény embernek
híg a babája királykomának
püspöksüvegnek vécékefével
menni kell halni megyünk meghalni
harasztulj paraszt zöröghetsz sárgán
a gazdag vidék lábmosógödrében
koldusok közt a rákkórházig
nagymagyarország halálraítélten
gerilla bújkál gyerekkor ázik
szita-szita tüdő beázott szemű bányalovak
kire a mennydörgő szén rászakadt
kit gyomron vágott egy daganat ökle
kiből nem maradt csak halom hús
arcunk az országot benőtte
Nehézarcú bányászok hullnak,
elsötétített homlokúak.
Csomósodnak, rakódnak halomba,
mint a szén.
Izzadságuk a bőrön beázik,
erjed a gyomor, máj bugyborog,
tüdő piroslik.
hogy rászakad az ég nem jön senki
ki mentse az ég alól a szén alól az arc
alól a fulladás alól
miből vétettünk
Lassan érkezünk mint egy tehervagon
Súlyosan és nehezen
Belül rothadó bálákkal
Mért fognám be sörös pofámat
mint az összefogdosott katonavonatok
az összefogdosott állomáson
megérkeznek
valami sose összefogdosott fényképre
belémkap a halálom
mint fényképekbe az ég.
mink az utyának sem ellettünk
hát az első kocsmába betértünk
buszvezető úr
ideülhetek még mindjárt zárnak
mikor indul a járat
örültél
hogy leültél
pálinkásüveg bor ásványvízzel
ne meg persze az altatók
kidöntött pohárban kiöntött szeszben
az alkohol kitöltésében mi alszunk
kéz a gyufánál két ujj cigarettát fog.
cigaretta a hüvelyk- és mutatóujj között.
jóestét kívánok csak személyi igazolványt
kérünk
kettő korsóval mindig kettesével
hullnak a mozdulatok két cigaretta között
Évszak nélküli ősz! Pecsétek a síneken,
várótermekben, kocsmákban, az utcán,
a falon, asztalomon. Üvegeken legyek tenyere.
Hideg hernyó a radiátor. Körbejárt, váladék jelzi.
Gyulladt villanykörtén bogár-borogatás.
ez az ország nem a mi országunk
toprongyos hajléktalan halottak
testmelegünk a vesztesek izzadt zubbonya
halni haltunk születésünk óta
leprás tengerpart maradtunk
pusztuló csigaváz a fogam
ez a hungaro drillálom tillárom
eleven pipacsot nyúzni
kerül mindig vezér és kancellár
biz a buszon bűz volt
látod barát én így hülyülök
mintha az agytekervényekből
préselődne a szar
vagonok dörögnek át a hídon
no idd sörödet
őszi szívemet bár csípje ezüst dér
akkor is húsomban halok meg
átsüt rajtad a fény
meddig bírja a bordád
meglehet én már nem vagyok
esznek az égi angyalok
s ha már a csontomig fogyok
az égig elmegyek gyalog
Akárha giliszta vonulása
élhetsz halálban avarkabátban
játszani micimackót
bundát nyaljatok megágyaljatok
álmában tiszta ösvényt húzzatok
fák állnak letolt ruhával
csak a szemfenékkék a zümmögizöld
a tüdőfehér meg a pusztapiros
csak a sohasemfekete.
csontos idő meg kell halni
falevelet meghallani
a meglevő nap aranymetszetben
éhes levelek torokmetszetten
úgy megállni
arccal fakéreg
nyilak nevekkel televésve
őrizzenek mint forrongó
húst a földi férgek
zúgjál rengeteg
mint ereimben a végső vécé-
lehúzás
mint lábadhoz kötött kő
halálig húz a föld
Rejtőzz kövekbe, mint a tűz, hej, te fiú!
Halál vize onnét is kiűz, hej, te fiú!
Az erdő elszivárog,
bogár kalimpál, úszóhártyás vakondok;
hibbant levél, csöpp-csöpp eső hull.
Gyűrűznek a fatönkök.
Lassan megtelik a táj.
Ami az ég tetején átszüremlik,
a suhogó sötétség fölissza.
Billeg a hold: színarany szarka,
nem fészkelt ily rengeteggé
gyűlő éjszakát!
Lábadon mázsás mohacsizma.
Aki itt földbe ugrott,
nem kerül kézre élve.
Arcod a föld lemossa.
Úgy őriznek a habzó göröngyök,
mint kínlódó kagyló hasa a gyöngyöt:
e holt asztalon
a szél már maszatot
oszlat: konyharongyot,
míg a lágy burokból
kibomlik szépen a vizek arca,
itt-ott borostás
még, ahogy belenőtt a sás;
és borzasul barna, nagy fürtökben a gyékény.
VÁR RÁD A TENGER
MAGYARORSZÁG ÉSZAKKELETI PARTVIDÉKÉN