A 36 éves Magda egy francia tanyára kerül gondozónőnek, ahol egy stroke-ból lábadozó idős férfit kell ápolnia. Az összezártság, az egymásrautaltság, a multikulturális környezet és a kommunikációs nehézségek furcsa helyzetek elé állítják a nőt. Ráadásul állandó feszültséget keltenek a megérzett titkok és a veszélyhelyzetek. A gondozónő Bátorligeti Mária első regénye. Holnap Magazin kiadásában jelent meg.
Bátorligeti Mária végzettsége szerint középiskola tanár. Pályája során leghosszabb ideig a kisújszállási Móricz Zsigmond Gimnáziumban tanított, de 2015 óta Miskolcon él. Húsz éve rendszeresen publikál. Írásait közölte a Valóság, a Kortárs, az Irodalmi Jelen, az Eső, a Műút, az Ellenfény, a Litera, a Kalligram. Több könyv társszerzője is.
Bátorligeti Mária a tanítás mellett fordítással, lektorálással, üzemi tolmácsolással is foglalkozott. Saját tapasztalatai és külföldön dolgozó magyar nők élményei alapján írta meg A gondozónő című regényét. Akik már olvasták, megerősíthetik, hogy nagyon erős atmoszféra jellemzi ezt a regényvilágot, van, aki „hiánypótló” műnek nevezte. Az Irodalmi Jelenben megjelent ajánlás szerint ez a könyv „végig feszültségben tartja az olvasót. Témája időszerű: külföldön munkát vállaló fiatal nő története. Gyönyörű a regény nyelvezete, meghökkentőek költői képei. A történet pedig a kegyetlen realitás és egy mágikus, képzeletbeli világ keveréke.”
Érdemes beleolvasni!
A szökés
Részlet Bátorligeti Mária A gondozónő című regényéből
„Előző nap megkaptam a bérem egy részét, a többit hazai számlára utalták. Nem akartam újabb hónapba belevágni. A külföldi munkát másodszor is kipróbáltam, lemállott róla mindaz, amit a képzeletem alkotott, átkozottul rideg realitás lett. Rányílt a szemem a számokkal kifejezhető tényekre is. Otthon is kereshetnék ennyit, ha sikerülne megszereznem egy jó állást. Ehhez hasznosítható tudás és szakma kellene, amihez körülbelül újabb ötven vizsgát kellene letennem, ha nem akarok kulizni. Befolyásos, kiváltságos ismerősökre nem számíthattam. Ugyanakkor tudtam, hogy egyedül nem tudom felnyomni a kátyúból a szekeremet. A rúdját a megfelelő irányba kellene állítani. Nincs, ki húzza, nincs, ki tolja, irány sincs.
De ha otthon is tizenhat órát dolgoznék, mint a Ruan-tanyán, megkereshetném ugyanazt az összeget, megfelelő állásban, jó munkahelyen, nem kellene idegen országban cselédkednem. Eldöntöttem, hogy kora hajnalban, amikor még senki nem jár az utakon, elhagyom a tanyát, magyarázkodás, engedély nélkül, s ha sikerül eljutnom a legközelebbi buszmegállóhoz, onnan már sima út vezet hazáig. A sötétség visszavonulóban volt, amikor felriadtam. Mintha valaki szólt volna, hogy indulnom kell. Tartalékon pislákolt a hajnalcsillag, a fényét már nem fogadta be a derengéstől felhígult látóhatár. A hátizsákomba be voltak pakolva a legszükségesebb holmik. Két edényfogó kesztyűt vettem magamhoz, ha kúszva kellene megtennem bizonyos szakaszokat. Ismertem a környéket, kezdetben különböző útvonalakon kocogtam, leginkább a földutakon, míg Ruanné veszélyre hivatkozva le nem beszélt róla. A betonutak környékét az autó ablakából ismertem, meg a balkonokról, a szelleműző tollak és hajtincsek közül. Mint egy szerpentinről, makettszerűen tárult elém a vidék, mindig más arcát mutatva. A nagy, színes formák között kanyargó keskeny, szürke sávokon matchboxok haladtak hangtalanul. Fentről nézve nem látszott az élet, sem a virágok, sem az autókban ülő emberek, sem a fák között lapuló veszélyek, maga a lét volt közömbös önmagával szemben isteni látószögből nézve. Képzeletben össze tudtam rakni a táj elemeit, tudtam, merre húzódnak az utak, milyen akadályokkal kell számolnom. Mikor kiértem az útra, mégsem tudtam tájékozódni. A bágyadt hold fénye már nem világított, napkeltének nyoma sem volt. Az átmeneti állapotokban legnehezebb kiismernie az embernek magát. Nem voltak színjelzések, csak szürkeség és feketeség. Az útjelző fák fekete karokkal nyúltak felém, sötét lombjuk megzördült, ha moccant bennük valami. Megismertem őket az ágaikról, de mintha nem a helyükön álltak volna. Végre kijutottam az ismerős autóútra, mely faragott szobrok és az ágakból összetákolt szellemkapu mellett vezetett el. Egy darabig az aszfaltút mellett húzódó kerékpárúton haladtam, mivel nem találtam elég biztonságosnak, rátértem a fák között párhuzamosan húzódó gyalogútra. Időközönként megálltam hallgatózni és körülnézni. Az út meredeken vezetett felfelé, akkor vettem észre, hogy letértem az útról egy mellékösvényre. Izgatottságtól nem tudtam józanul gondolkodni. Leültem néhány percre, hogy lenyugodjam. Fentről láttam, ha oldalvást leereszkedem, egy kisebb kanyart leszelve visszajutok az aszfaltútra. Erdős, bokros területen haladtam át. Holdtölte volt, felhőfoszlányok úsztak a hold fényudvara felé. Végre az aszfaltút szélére értem, sokáig lapultam egy bokor tövében. Keresztül kellett mennem az aszfaltúton, hogy a völgy irányába indulhassak a villanyfények felé. Megvártam, amíg a sárkány alakká sűrűsödő felhő ráúszott a holdra, s mikor ólomszürkére váltott a táj, lehasaltam. Lassan kúsztam, hogy egy útra vetülő sötét árnynak tűnjek. Átérve egy kisebb bozótosba vetettem be magam, annak mentén haladtam egy ideig, észben tartva a völgy irányát. A hold újra beragyogta a tájat. Akkor vettem észre, hogy alig kétszáz méterre álltam a rossz hírű nagwuák tanyájától. A tanyán túl a város sokszínű fényei ragyogtak. Meg kellett kerülnöm a tanyát.
Hűvös volt a hajnal. Két távoli szikla közötti messzeségben aranysárga fény csillant meg a látóhatár alján. Recsegtek alattam a száraz ágak és levelek. Riadtan csapkodott a szívem, ha felrikoltott egy ébredező madár. Egyre lejtősebbé vált a lanka. Figyelnem kellett a görgetegkövekre, nehogy meginduljanak óriási robajjal a völgybe. A cserjés szélére értem, egészen közel a nagwuák tanyájához, onnan már jól látszott a város, körülbelül egy kilométerre lehetett. Az ég alján az aranysárga sáv szétterpeszkedett, hajnalpírral, nőies cicoma-színekkel festette be az eget. Hamarosan ráleltem a város felé vezető makadám-útra, a nagwuák útjára. Alig haladtam rajta, amikor furcsa, gépies zajt hallottam. Olyan volt, mintha egy óriási darázs közeledett volna. A zúgás egyre erősödött. Néhány lépésre tőlem, körülbelül három méter magasságban észrevettem a levegőben közeledő tárgyat. Halványkék fényű szeme meg-megcsillant a reggeli fényben. Elsuhant felettem, majd néhány perc múlva mögém került. Egy fához lapultam, és megpróbáltam hangtalanul lélegezni. A fát megkerülgetve, koncentrikus körökben közeledett felém. Megállt előttem a levegőben. Lélegzetemet visszafojtva láttam, hogy apró kamerák és finom műszerek vannak rajta. Egy továbbfejlesztett, keresőprogramos drón volt. Moccanás nélkül meredtem rá. Egy ideig farkasszemet néztünk egymással. Nem tágított a közelemből. Lebegett fölöttem. Lekuporodtam a fa alá. Vártam, mi fog történni. Nemsokára tompa autózúgás hallatszott az út felől. Hosszú csend következett, majd megjelent előttem Ruanék sofőrje egy ismeretlen emberrel, és visszavittek a Ruan-tanyára…”
A Miskolci Napló munkatársa, Répássy Olívia a II. Rákóczi Ferenc Megyei és Városi Könyvtárban találkozott Bátorligeti Máriával, a cikk megjelent a minap.hu-n is.