Az utókor a „magyar Livius” címmel tisztelte meg a 16-17. század kiemelkedő történetíróját, Istvánffy Miklóst. Fő műve, a História, a 17-18. század legkedveltebb történeti munkája, a magánkönyvtárak becses darabja volt. A szerzőről és a Lévay József Muzeális Könyvtárban őrzött példányról Varga Gábor könyvtáros írta a következő ismertetést.
Istvánffy Miklós az ellenreformáció harcosaként és a Habsburgok híveként szerzett érdemeket, de humanista műveltségét, széleskörű nyelvtudását és írói tehetségét protestáns kortársai is elismerték.
1538-ban született Kisasszonyfalván Istvánfi Pál és Gyulai Hedvig fiaként. 1543-ban a török hódítás elől a család elhagyta birtokát, majd Istvánffy Nagyszombatba került, és Várday Pál esztergomi érsek apródja lett, annak 1549-ben bekövetkezett haláláig. Ezután Oláh Miklós egri püspök, majdani esztergomi érsek vette maga mellé és 1552-ben a padovai egyetemre küldte. A latin nyelvet és a humanista műveltséget az ifjú Istvánffy Itáliában sajátította el a kor híres humanista tudósa, Zsámboky János (Johannes Sambucus) irányítása mellett. Az itáliai egyetemi évek után 1556-ban Szigetvárra került és Zrínyi Miklós katonájaként szolgált. A katonáskodást 1558-ban hivatalnoki pályára cserélte és Oláh Miklós titkáraként, majd kancelláriai tisztviselőként működött a bécsi udvarban. 1569-ben titkári, 1578-tól királyi tanácsosi, majd 1581-ben alnádori tisztet töltött be. 1582-ben bárói rangot kapott. Az 1590-es években újra katonáskodott és a tizenöt éves háború több csatájában és várostromában is részt vett. 1603-ban, mint nádori helytartó ő írta alá az Illésházy Istvánt törvénytelenül fej- és jószágvesztéssel sújtó ítéletet. Illésházy végül kegyelmet kapott és 1608-ban éppen Istvánffy ellenében ő volt az első protestáns, akit nádorrá választottak. Az idősödő Istvánffy ezt követően visszavonult a közélettől és folytatta történeti művének megírását. 1615-ben halt meg.
Pázmány Péterhez címzett levelében Istvánffy Miklós megírta, hogy történeti művébe azért kezdett bele, mert elégedetlen volt a korabeli magyar történetírással, amely csupán részleteket dolgozott fel a Mátyás halálát követő korszakból, a Magyarországról tudósító külföldi beszámolókat pedig pontatlannak találta. Istvánffy az Antonio Bonfini hatalmas történeti munkáját – Rerum Ungaricum Decades (A magyar történelem tizedei) – kiegészítő korabeli magyar és külföldi történeti műveket pontosította és kutatásaival bővítve írta meg az 1490–1613 közötti időszak történetét. Főként Bonfini, Zsámboky, Baranyai Decsi, Brodarics és Tinódi műveire támaszkodott. A Históriában beszámol a Jagelló kor eseményeiről, a Dózsa vezette parasztfelkelésről, a mohácsi vészről és a három részre szakadt országról. Művét a tizenöt éves háború történetével, és a Bocskai vezette felkelés leírásával fejezte be. Az 1606–1613 közötti évek eseményeit betegsége miatt csak vázlat formájában írta meg. Munkájában a politikai események felsorolása, az országgyűlések leírása és a hadtörténet dominál. Istvánffy mint katonaviselt ember részletes beszámolóját adja a törökök ellen megvívott várostromoknak és ütközeteknek, a História központi témája az Oszmán Birodalom magyarországi hadjáratai, a törökellenes küzdelmek.
A História kiadását végrendeletében Pázmány Péterre bízta, aki több sikertelen nyomtatási kísérlet után végül 1622-ben Kölnben jelentette meg Anton Hierat költségén Historiarum de rebus Ungaricis libri XXXIV (A magyarok dolgairól írt históriák 34 könyve) címmel. Népszerűségére jellemző, hogy a Históriát ezt követően még háromszor adták ki külföldön. A miskolci II. Rákóczi Ferenc Megyei és Városi Könyvtárhoz tartozó Lévay József Muzeális Könyvtárban őrzött kötet a mű negyedik kiadása, amely 1758-ban Bécsben jelent meg Johann Thomas von Trattner nyomdájában. Az elsőhöz hasonlóan ez a kiadás is tartalmazza az utolsó négy könyv vázlatban marad kivonatát, a kiadó ajánlását Pázmány Péterhez, valamint Istvánffy életrajzát.