A Semmi beszéd című kötete után két kisregénnyel készült a 2020-as ünnepi könyvhétre Nemes P. Ferenc. Egyelőre késik a megjelenés, de a kiadó ígérete szerint már nem sokat kell várnunk.
A Nemes P. Ferenctől kapott tájékoztatás szerint a két kisregény, a Feltárás és A Piramis-expedíció több szálon is kapcsolódik a Semmi beszéd történeteihez. Olyan szereplőkkel találkozhat az olvasó, akiket már ismerhetünk a szerző korábbi kötetéből. A megélt és megírt kor szintén ismerős lehet azok számára, akik itt születtek, itt váltak felnőtté – valahol Magyarországon, valamikor a 70-es, 80-as években. A történetről egyelőre csak annyit árult el Nemes P. Ferenc, hogy „a két kisregény a felnőtté válás küzdelmesen boldogságos időszakáról szól. Bulizásokról, közös ivászatokról, barátságról, hűségről és csalódásról, de legfőképpen és mindenekelőtt a csajokról. A csajokról, akik nélkül élni egy percig nem lehet, de akikbe szükségszerűen bele kell pusztulnia a férfiembernek.
A felnőttkor küszöbét épphogy átlépő főszereplő belső vívódásain, erkölcsi és érzelmi mozgatórugóin kívül a nyolcvanas évek elejének kelet-európai életérzésével, a korszak ’szűk levegője’ ellenére feledhetetlen atmoszférájával is megismerkedhet az olvasó.”
Ez sem semmi beszéd!
Feltárás
Részlet Nemes P. Ferenc kisregényéből
* Az kiikszelt szavak behelyettesíthetők, a könyv megjelenése után pedig ellenőrizendők – a szerk. megjegyzése
„Kevesebb mint egy órájuk volt a sátor felpakolására, és arra, hogy a többiekkel megbeszélt időre visszaérjenek. Csoki bátyja szerint a sátor le van beszélve, és egy lakótelepi garázsban lehet vételezni a havertól. A haver persze semmit sem tudott semmiről. Sem az érkezésükről, sem arról, hogy egyáltalán lenne neki bármilyen katonai sátra. Csoki kétségbeesett unszolására, csak hogy bizonyítsa igazát, kedvetlenül ugyan, de mégis levitte őket a házak alatti egyik garázsba.
A káoszon, ami ott uralkodott, sem elsőre, sem másodjára nem volt könnyű átlátni. Segítségként a haver kiállt a furgonjával, hogy közösen győződjenek meg Csoki bátyjának képzelgéséről. Bár a haveron kívül egyikük sem volt még katona, arról azért volt némi fogalmuk, hogy egy szállítható állapotba összeszerelt húsz-huszonöt fős katonai sátor viszonylag könnyen felfedezhető egy lakótelepi garázsban.
Csoki inkább elgondolkodónak, mint csalódottnak látszott, mert a bátyjáról képtelen volt feltételezni, hogy tévedett volna. Tiborban ekkor valami egészen apró, de fényesen csillogó reménysugár kezdett életre kelni, hogy sátor hiányában akár az egész tervezett akció is könnyen kútba eshet. Örömét sikeresen palástolva, gondterhelt arccal fordult Csoki felé, aki nagyot sóhajtva omlott a sarokban található puha rongyhalmazra. A haver hirtelen örömtől sugárzó arccal rohant feléje:
– Megvan! Hát itt van, XXX! Az autótakaró ponyvám. Már ezer éve keresem. Azt hittem, hogy kint hagytam azon a XXX építkezésen! Állj csak fel! Ez az!
Csoki nehézkesen tápászkodott fel, a haver alig várta meg, hogy felegyenesedjék, már rántotta is hirtelen mozdulattal ki alóla a gyűrött vászoncsomót, hogy valami értelmezhető alakzatba rendezze. Csoki unottan figyelte a haver lelkes mozdulatait, mígnem a ponyva furcsa alakja, jellegzetes varratai és a rajta lévő kis ablakszerű nyílások hirtelen fel nem keltették érdeklődését, hogy aztán kisvártatva eksztatikus állapotban kiáltson fel:
– Idenézz, XXX! Ez egy sátor! Egy katonai sátor! Megvan! Igaza volt a bratyónak. Ez az a katonai sátor! Tibor leszegett fejjel, kétségbeesett komorsággal figyelte a nem várt fejleményeket. A meszes, itt-ott olajfoltokkal tarkított, szakadozott rongydarab látványa, és a vállalkozás meghiúsulásába vetett reményének összeomlása egyként taszította teljes letargiába.”