A Nagy Imre Társaság Borsod-Abaúj-Zemplén megyei szervezetének meghívására Kabdebó Lóránt irodalomtörténész, Szabó Lőrinc monográfusa, a Miskolci Egyetem professor emeritusa és Dobos Marianne Szabó Lőrinc-díjas író idézi fel a költő, Szabó Lőrinc 1956. október 23-án szülővárosában, Miskolcon tartott első és egyben utolsó irodalmi estjének emlékét október 18-án, kedden délután fél 5-től a II. Rákóczi Ferenc Megyei és Városi Könyvtár központi épületében (Miskolc, Görgey A. u. 11.). Miskolc város nevében Pfliegler Péter alpolgármester köszönti a vendégeket.
Az 1956-os forradalom mártírjaként tisztelt Nagy Imre miniszterelnök emlékének ápolását, életművének tanulmányozását és minél szélesebb körben történő terjesztését vállalta fel az 1992. november 30-án alakult Nagy Imre Társaság. A Nagy Erzsébet, Nagy Imre lánya kezdeményezésére Budapesten létrejött közösséghez több kisebb, helyi csoport csatlakozott. Így jött létre 1993-ben Miskolcon is a Nagy Imre Társaság Borsod-Abaúj-Zemplén megyei szervezete.
Az 1950-es évek politikai változásainak, ideológiai zűrzavarának jobb megértését, ebben Nagy Imre szerepének megismerését, végső soron a tisztánlátást, múltunkban gyökerező mindennapjaink jobb megértését szolgálja az is, amikor Szabó Lőrinc költő 1956. október 23-án tartott miskolci estjére emlékezünk. Az akkori rendezvény egyik szervezője volt a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár is. Akkor, a nagy érdeklődésnek köszönhetően, a Kossuth utcai szakszervezeti székházban tartották az irodalmi estet, a bevezetőt Illyés Gyula mondta, a házigazdák nevében pedig Csorba Zoltán miskolci magyartanár köszöntötte a költőket. Most a II. Rákóczi Ferenc Megyei és Városi Könyvtár központi épületének nagytermébe (Miskolc, Görgey A. u. 11.) várjuk a vendégeket.
A ciklon szélcsendjében
Szabó Lőrinc az Irodalmi Újság 1956. november 2-i, forradalmi számában Ima a jövőért címmel írt vallomásában megemlékezett a Miskolcon átélt nap élményéről és öröméről is.
„Magyar szabadságunk viszszavívása (melyhez hasonló fordulat talán csak az a régi felszabadulás lehetett, a török hódoltság alól), szülővárosomban, Miskolcon ért, egy irodalmi est után. Délelőtt itt, Budapesten, még láttam szobrát a nagy bálványnak – akivel szemben tárgyilagos ítélkezésre bizonyára csak hosszú-hosszú évtizedek múltán lesz képes a háborgó szív és a tiltakozó értelem – és tizenkét órával később, vacsora közben, már ledöntésének hírét hozták az izzó telefondrótok. Két napig ott, Miskolcon, mint egy óriási ciklon központi szélcsendjében – akkor még zavartalan szélcsendjében – éltünk, onnan nézve az örvény köröttünk forgó, fenyegető és omló falait, onnan sóvárogva, majd sietve vissza, mihelyt lehetett, a harcoló Budapestre. Nem akarom elhallgatni, hogy ezt a relatív akkori nyugalmat s a feltámadásnak ott is elemi erővel kitörő jeleit és tetteit a bányavidék magyar munkásságának és három egyesített megye – politikailag tőlem idegen, de – idejekorán felocsúdott magyar vezetésének köszönhette szülővárosom.”