Tóth Krisztina: Öngyilkos irodalom

 

Megjelent Élet és Irodalom LXVIII. évfolyam, 24. szám, 2024. június 14.

Keresztury Tibor két évvel ezelőtt megjelent, csodálatos önéletrajzi regényében, a Hűlt helyem-ben sokat mesél nekünk az Avasról, a Miskolcon töltött évekről. Más kisgyereket az állatkertbe visznek a szülei, a hétéves főszereplőt a hullaházba vitte körülnézni patológus édesapja, hogy táguljon kicsit a gyerek szemhatára.
Némelyek kifogásolták a könyv sötét humorát, az ábrázolás könyörtelen illúziótlanságát. Akadt, aki egyenesen nyomorpornónak titulálta Keresztury regényét. Imádnak manapság ezzel vagdalkozni az értetlenek, többnyire indokolatlanul és bután, ezzel hárítva mindent, ami miatt esetleg kényelmetlenül érezhetnénk magunkat. Nem Keresztury az egyetlen, akit azzal piszkálnak, hogy tobzódik a szörnyűségek leírásában, és különben is, aki maga nem él nyomorban, az ne is ábrázolja leereszkedő kívülállóként a szegénységet. Háy János vagy Erdős Virág is időről időre a fanyalgók céltáblájává válik, Krasznahorkairól aztán nem is beszélve. Mert hát, vonogatják a vállukat az értetlenkedők, mi bajuk van ezeknek az íróknak, költőknek? Mind Móricz köpönyegéből bújtak elő és Tar Sándor fürdőköpenyében üldögélnek otthon, a lepattogzott zománcú kád szélén? Tényleg mindegyik ilyen depressziós, vagy mi van? 
Nem új ez a fintorgás, Spiró György Csirkefej című darabjának 1986-os bemutatója óta tudjuk, hogy milyen sok magyar polgárt zavar, ha irodalmi szövegben csúnyán beszélnek, ha illetlen és ronda dolgokat mutogatnak, mert hát hogyan is tehetné jobbá az irodalom a világot és oktathatna szépre és jóra bennünket, ha fertelmes embereket ábrázol, és hozzá még trágárkodik is. Rajtam is rendszeresen számonkérik, hogy miért írok ilyen torz és lehangoló történeteket, idétlen befejezéssel, amikor annyi sok vidámság, örömteli téma adódna a világban. Bizony ám! Csak körbe kellene pillantani!
Tudják, mit? Igazuk van a háborgóknak! Ma itt például a könyvhetet ünnepeljük! Nem kell ez a sok komor hang, arcunkba tolt emberi szenvedés. Eltöprengtem, miképpen is lehetne méltó, verőfényes szavakkal megnyitni eme szép eseményt. Aztán eszembe jutott. Beszéljünk az öngyilkos szerzőkről!
Ha április 11-én, a költészet napján nem illetlenség kiejteni Szárszó nevét, akkor talán ma, a könyv ünnepének nyitónapján sem eretnekség szóba hoznom azokat a kollégáimat, akik az utóbbi években önként távoztak nemcsak az irodalmi, hanem úgy általában az életből.
Hazai Attila, akinek a fényképeire rákeresve ma egy meglepően fiatal férfi néz vissza az időből, 2012-ben ugrott ki az ablakon. Az ilyesmi sosem hirtelen ötlet, hosszú évek rákészülése előzi meg. Hazai egy évben született velem. Körbehordozta szelíd, mélyen megvető pillantását a kortársi szcénán, rövid ideig elidőzött, hátha mégis, aztán rájött, hogy bizony mégse, és hopp, kiugrott az ablakon. Borbély Szilárd két évvel később, ötvenévesen követte: őt egy kötél Ariadné-fonala vezette ki a földi sötétségből. A Nincstelenek azóta több nyelvre is lefordított szövege a legmélyebb nyomor és kilátástalanság bugyraiba visz el bennünket. Nem mutatja meg a kiutat, nem ad kapaszkodókat és reményt, nem áltatja az olvasót. Behívja a sötétség legmélyére, kerüljön csak beljebb, igen, még beljebb, azután elengedi a kezét, hogy menjen tovább egyedül, találjon vissza az életébe, ha még képes rá. Szkárosi Endre 2022-ben vetette ki magát az ablakon. Kabai Lóránt pedig, akinek a Műút folyóirat alapító szerkesztőjeként ehhez a városhoz is mély köze volt, ugyanezen év októberében távozott közülünk. Ő is negyvenöt éves volt, éppen annyi, mint Hazai. Úgy látszik, ez az az életkor manapság, amikor a magyar szerző körbenéz, okos fejével biccent, nem remél. „A művészet olyan luxustudomány – írja Kabai –, amire szükségünk van, mert vele el tudunk igazodni a mindennapokban, ki tudunk szakadni onnan, és jobb lenne, ha életünk természetes velejárója lenne, hiszen úgy jobban megismerhetjük saját magunkat és a társadalmat.” Aztán rá kellett döbbennie, hogy az efféle művészetre nem mutatkozik nagy igény, sőt, az efféle művészet csak egy nagyon szűk rétegnek kell. Minek is nehezítenék a mindennapjainkat ezek a depressziós, önpusztító, dekadens figurák. A mai, nehéz időkben az irodalomnak a társadalom többsége szerint vigasztalnia, szórakoztatnia kellene. De még ez sem elég. Ha mindezt túl bonyolultan, választékosan és illetlenül hosszan teszi, akkor a szerző elitista, nagyképű seggfej, fittyet hány a közigényre, tiszteletlen az olvasóval.
Az előbb emlegetett alkotók mindegyike ódzkodott attól, hogy valami tetszetőset, könnyen fogyaszthatót és a közönség számára jólesően ismerőset nyújtson. Szkárosi például így írt erről: „Nem látom értelmét, hogy olyat írjak, amit bármelyik igényes költő – és elég sok van belőlük – meg tud csinálni. Ha teljesen őszinte vagyok, olyat szeretnék mindig csinálni, amit ők – alkatuknál, szokásaiknál, érdekeiknél fogva – nem tudnak, nem akarnak vagy nem mernek megcsinálni.”
Ha ma egy pályakezdő azt veszi a fejébe, hogy ő az irodalomból fog élni, ha olvasókra vágyik, netán még valami sikerre is, akkor ennek eléréséhez az irodalmi öngyilkosság tűnik a legrövidebb útnak. Az epimodern kor megtépázott önbe­csü­lésű és idegrendszerű, egzisztenciális szorongástól sújtott szerzője lélekölő egyensúlyozásra kényszerül, ha olvasókra vágyik, és közben autonóm szerző kíván maradni.
Nem tudom, pontosan mikor indult el nálunk az a folyamat, talán a rendszerváltás környékén, aminek eredményeképpen mára olyan irodalmi közeg jött létre, amelynek szinte minden szereplője boldogtalan, frusztrált és agyonhajszolt. Nyilván nem független ez a tágabban vett kulturális élet, még tágabban pedig az ország mentális állapotától. Ijesztőnek látom, hogy se a pályakezdők, se a középnemzedék, se a már ismert írók nem elégedettek az irodalmi életben betöltött helyükkel.
Aki digitálisan nincs jelen, az igazából nincs is. A költők többsége még mindig nem állt rá, hogy Insta-sztoriban számoljon be a vers születéséről és TikTokon népszerűsítse műveit. Itt van például Nádas Péter. Azok a vastag könyvek! A legutóbbinak már a címe is milyen, de tényleg! Rémtörténetek! Téged is megszólítlak most, nyájas, kortársakat nem olvasó, és arra kérlek, hidd el, érdemes belevágni! IDE kattintva egy szimulátorral átélheted, hogyan merül el a kerekesszékes fiú a Dunában, és ha tetszett, IDE kattintva megrendelheted a regényt, IDE kattintva pedig megnézheted, hogy készíti Schein Gábor a vadas marhát, Závada Pál meg mit is, ja igen, hát persze, a palóclevest. Kukkants be Parti Nagy Lajos szekrényébe, és lesd meg zoknihajtogatási szokásait! Vajon hogyan őrzi meg Krasznahorkai László szemének átható kékségét ennyi rohadt monitor előtt seggelés mellett? Háy János könyveinek olvasása bizonyítottan fogyaszt, Szvoren Edina lapozgatása pedig jól hat a belső fül működésére.
Lassan mindent tudunk a szerzőkről, miközben a művekről lassan semmit sem tudunk. Ahhoz leginkább olvasni kellene. A szerző az, akit olvasnak. Vagy nem? Tévednék? A rendes, igazi szerző az, akit nem olvasnak.
Zavarba ejtően nem igaz egyik sem. Ha bármelyik igaz volna, nem zajlana annyi kínos, elnyújtott irodalmi öngyilkosság, nem szakadnának félbe ígéretes pályák a siker szirénhangjait követve (IDE kattintva belehallgathatsz az Igazi Siker Szirénhangjaiba), és nem emlegetné annyi hiteles, jó író gyakorlatilag bármelyik kollégáját, akinek közönségsikere van, szomorú, lemondó mosollyal, hozzátéve, hogy „hát, kicsit felpuhult szegény”. Teljesen érthető, ha egy író el akarja tartani magát és a családját, ha normális és méltó honoráriumot vár a munkájáért. Az már nehezebb kérdés, hogy ezt milyen példányszám után érheti el, és milyen kompromisszumokat köt a vágyott ismertség és kattintásszám érdekében. Senki se akar belehalni a visszhangtalanságba, és kevesebbeknek kellene irodalmi értelemben belehalni a kicsikart visszhangba, ha valami élhető egyensúly teremtődne.
Az írók közérzetén tovább ront a végletes politikai megosztottság, a különböző állami díjak méltánytalan, nevetségesen ötletszerű és a tényleges irodalmi teljesítményt többnyire figyelmen kívül hagyó osztogatása. Röviden: aki nem kap díjakat és elismerést, az sértett és szomorú, aki meg kap, az feszeng, vagy azért, mert bizonyos elismeréseket megkapni manapság már szinte kompromittáló és ciki, vagy azért, mert a szakma továbbra is könnyűnek találja az illetőt, hiába van akárhány bronzból, öntöttvasból vagy kristályból készült dög nehéz díj mindkét zakózsebében. (Hogy miért nem blézert írtam, arról gondolkodjanak el.)
Ahol a kultúrpolitika a film súlyát a közönségszámmal és nézettséggel méri, az irodalomtól meg közvetlen társadalmi hatást, optimizmust, vigaszt és reményt vár el, ahol a kritikusok valamiért rendre lapítanak, ha a népszerű szerző, akinek művei üzleti sikert jelentenek a kiadónak, huszadjára is ugyanazt a könyvet írja, ott bizony nehéz kísérletezni és megújulni: sok jóval legalábbis nem kecsegtet.
Már hallom is a beszólásokat, hogy merev vagyok, és szűk látókörű. Szeretném leszögezni, hogy nem vagyok végsőkig begyöpösödött, de ahhoz talán már tényleg elég idős, hogy a fenti, irodalommal szemben támasztott elvárások kínosan és baljósan ismerősek legyenek, és hozzáfűzném azt is, hogy nekem vannak olvasóim. (Vö. „kicsit felpuhult szegény”.) Nemcsak magyar, idegen nyelveken is. Vagyis nem arról van szó, kedves pesti – és miskolci – srácok, hogy savanyú volna a szőlő: inkább csak arról, hogy túl sok mag van benne, és megragadom az ünnepi alkalmat ezek diszkrét kiköpködésére. Emlékeztetni szeretnék mindenkit, hogy volt és lesz még ilyen, mint ami van, és ha az irodalmi szcénát nézzük, bizonnyal alakul ez még ennél jóval szarabbul is: csak őrizzük meg a távolságtartásunkat. Méltóság és irónia, vagy mind belehalunk! Mándy Iván, aki az ötvenes években meglehetősen keserűen ábrázolta a kortárs írók helyzetét és mozgásterét, rendre szembesült az író-olvasó találkozókon azzal a kérdéssel, hogy miért ír ilyen szomorú, lehangoló történeteket. Ilyenkor halkan csak annyit felelt: „Kérem szépen, az irodalom nem aszpirin.”
De nem ám.
Maradjunk akkor ennyiben, és most ünnepeljünk! Ünnepeljük, hogy még mindig, mindezek ellenére születnek értékes művek, hogy még mindig vannak valódi olvasók. Hogy lesznek-e, az csak rajtunk múlik. A humor legyen velünk!