E havi könyvritkaságunk egy „helyi szerző”, Szemere Bertalan jogi műve: A büntetésről s különösebben a halálbüntetésről. „A koszorúzott pályamunka” megjelent 1841-ben Budán „a' Magyar Kir. Egyetem' betűivel”. A jó állapotú példány a II. Rákóczi Ferenc Megyei és Városi Könyvtár Régi Könyvek Tárának féltett kincse. Ebben a hónapban bárki megtekintheti a központi épület (Miskolc, Görgey A. u. 11. ) földszintjén.
Szemere Bertalan (1812–1869) a Borsod vármegyei Vattán született. 1820-ban lett a sárospataki református kollégium diákja, 1822-től a miskolci evangélikus iskolában folytatta tanulmányait. 1826-től Késmárkon, majd 1827 és 1832 között ismét Sárospatakon tanult és jogi diplomát szerzett.
Az 1848-as választáson Miskolc országgyűlési képviselőjévé választották. A Batthyány-kormányban belügyminiszteri tárcát kapott. 1849. május 2-tól miniszterelnök és belügyminiszter Kossuth kormányzó mellett. A világosi fegyverletétel után a rábízott Szent Koronát és a koronázási ékszereket augusztus 23-án Orsovánál elásatta. Az emigráció éveit Párizsban töltötte. 1851-ben távollétében halálra ítélték. Támogatta a kiegyezést, ezért szembekerült Kossuthtal. A magyar emigráció című pamfletjében, majd a Politikai jellemrajzok című írásában támadta a szabadságharc vezetőit, elsősorban Kossuthot. Szakított a Kossuth által követett iránytól, melyet kárhoztatott, és az 1859-es Pesti Hírnökben melegen ajánlotta az év október 20-ai császári kiadványok elfogadását, a jövőbeni fejlődés miatt. 1862-ben pedig erősen kikelt a Kossuth által megpendített konföderáció terve ellen.
Emigrációban töltött évei alatt megírta Utazás keleten című útirajzát is. 1869. január 18-én Budán hunyt el, ott is temették el, de 1871. május 1-jén Miskolcra szállították hamvait és az Avasi temetőben helyezték örök nyugalomra.
A Magyar Tudós Társaság 1839-ben pályázatot hirdetett: „Határoztassék meg a büntetés értelme és célja; adassanak elő annak biztos elvei, s ezekhez alkalmazható nemei; fejtessék meg, találhat-e köztök helyet a halálbüntetés, és mely esetekben, miképpen és mily sikerrel gyakoroltatott ez a régi és újabb népeknél, különösen hazánkban”. Erre Szemere is pályázott. Műve A büntetésről, s különösebben a halálbüntetésről címmel jelent meg 1841-ben, a szerző külföldi tapasztalatainak, gazdag olvasottságának és hazai kutatóútjának eredményeként. A pályamunkák közül a bírálók hármat tartottak kiadásra és jutalomra alkalmasnak; Szemerének ítélték a jutalmat. Szemere következtetése a halálbüntetéssel kapcsolatban egyértelmű: a halálbüntetés nem felel meg a büntetésekkel kapcsolatos igazságossági és társadalmi kívánatoknak, ezért helyette az életfogytig tartó szabadságvesztést javasolta.
„A büntetés ugyan személyes, de a bűnös rokonai is szenvedhetnek a vele járó gyalázattól. Nem erkölcsös viszont, amit Szemere a nyilvános kivégzések pszichológiai hatásával igazol. Nem „osztékony”, hiszen az élet elvétele és el nem vétele között nincs középút. Nem szellemi, hanem a legerőteljesebb testi büntetés. Nem javító, hiszen a kivégzéssel megakadályozza az elítélt megjavulását. Bizonyos ugyan, de nem egyenlő, hiszen másként hat az elítéltekre. Nem tanító, hiszen csak a gyilkosság esetében analóg az elkövetett bűnnel. Példás, de gyakran az ellenkező hatást váltja ki. […] Megakadályozza a bűn megismétlését, az állam más módon is meggátolhatja az elítéltek újabb bűncselekményeit. [...] Végül népszerű ugyan, de csak a gyilkosság esetében. Szemere e munkája a halálbüntetésről szóló magyar jogfilozófiai irodalom máig maradandó darabja.”(Herman Róbert: Szemere Bertalan. In.: Magyar Tudomány 2012. 10. sz.)