Mindenki szeretné megváltoztatni a világot, de
senki sem szeretné megváltoztatni saját magát.
– No, persze! Majd épp az oroszok! – gondoltam magamban, s összecsaptam a nyitott könyvet.
1991-ben- amikor a hazai kulturális orientáció végre nyugati irányt vett – én Tolsztojjal a kezemben ültem a megyei könyvtárban. Micsoda anakronizmus! Vagy mégsem? Hisz a Jasznaja Poljana-i remete mit sem tudott a későbbi „nagyok” tündökléséről és bukásáról. Az ő írói világa még a hamisítatlan Oroszország. Egyébként sem a politika érdekelte, hanem az emberi lélek. Megvalósítható-e a boldog emberi élet? Jobbá lehet-e az ember?
Mivel kíváncsi voltam Tolsztoj állásfoglalására az autentikus életről, hát újra kinyitottam az Anna Kareninát. De nem Anna története érdekelt elsősorban. Bár életének lenyűgöző fordulatai, megnyerő szépségű szerelme Vronszkij gróffal – páratlan mélységű életpéldák. A tolsztoji pozitív tanítást azonban Levin sorsa hordozza. Ő az író hasonmása. A földbirtokos Levin elvonultan él gazdaságában, az élet alapkérdéseit forgatja magában. Eleven lelkiismerete kiűzi dolgozni jobbágyai közé. Csak az őszinte kapcsolatokban érzi otthon magát. Minden más közegben félszeg vagy indulatos. Bántják a félválaszok, a megkövesedett vallási és társadalmi hagyományok, amelyek mögött nincs ésszerű indoklás.
A Háború és békéből ismerem már ezt a megtérő „levini” hőst Andrej herceg és Pierre Bezuhov alakjából. Hisz Tolsztoj önlegyőző hőse mindig ugyanaz a hős, csak egyre magasabb erkölcsi fokon. S mivel a főszereplők az író másai, tulajdonképp műveiben Tolsztoj saját magát ábrázolta a lelki fejlődés adott fokán. A főszereplőket szemlélve Tolsztojjal beszélgetek.
Itt egy pillanatra megálltam a lapozgatásban, mert örömmel töltött el a felismerés, hogy a Háború és békétől az Anna Kareninán át a Feltámadásig bárhol belelapozhatok a Tolsztoj-életműbe, mintegy eposzi láncolatba, mindenütt ugyanaz a kérdés cirkulál: Hogy kell hát élni? S az író készségesen bontja-magyarázza tovább életfelfogását.
Mivel huszonévesen engem is ez a kérdés foglalkoztatott, szomjasan vártam az író válaszát.
Nos, a válasz lépten-nyomon előbukkan a regényben. Az író enciklopédikus teljességgel vonultatja fel a civilizációs ember életének számtalan színterét: az Oblonszkijok, Kareninek és Vronszkijok hivatali és katonai világát, a vidéki földesúri életet, a színházat, a lóversenyeket, szalonokat, fogadásokat és bálokat, valamint az intim családi életet. Anna és Levin életének e sokoldalú ábrázolása a teljességet és a hitelességet szuggerálja. E regényben minden benne van: az akkori és a mai élet is. Én is.
Már abban is tanítás van, hogy a regény legvégén olvashatók Levin legmélyebb gondolatai az életről. Hosszas belső vívódás, öneszmélkedés vezetett idáig.
– Úgy látszik – vontam le magamban egy gyors következtetést – az élet rejtett összefüggéseit én sem fogom tudni most mindjárt teljesen megérteni. Tolsztoj is ifjúságától haláláig élte, szemlélte, megítélte és korrigálta önmagát.
A folytonos önelemzés és korrekció az élet nélkülözhetetlen kellékei tehát.
– Na, de nézzem csak a híres befejező részt, Levin megvilágosodását!
A 8. rész 9. fejezetében azt olvasom, hogy „a boldog családapa, az egészséges ember, néhányszor olyan közel volt az öngyilkossághoz, hogy eldugta a madzagot, nehogy felakassza, s félt fegyverrel járni, nehogy agyonlője magát.”
Döbbentem várakozom. Nincs hát boldog élet? Hiába volt Levin becsületes törekvése az igazságos és boldog élet után?
Biztos, hogy lesz megoldás, hisz Pierre is megtudta a titkot a börtönben Platon Karatajevtől. A végsőkig csigázza az érdeklődést az író.
Már találkoztam ezzel a jelenséggel máshol is, hogy tudniillik Tolsztoj páratlan művészi bátorsággal sok hősét a kétségbeesésbe hajszolja. Andrej herceg sebesülten a csatatéren fekve, Pierre reménytelenül a börtönben, Andrej Brehunov a hóviharban, Nyelhjudov herceg esküdtként a tárgyalóteremben, Ivan Iljics a fekete zsákba gyömöszölődve...
Valamennyien teljes alázatra jutnak, s ebben az állapotukban képesek lesznek elfogadni a segítséget.
– Lám, az emberi büszkeség porba hull! Biztosan Levinnek is erre van szüksége. De hiszen már reménytelenségbe van taszítva! Most már utána kell nyúlni!
Izgatottan lapoztam előre kettőt, hogy lássam, Tolsztoj is így gondolta-e. De semmi rendkívülit nem találtam. Csak valami paraszttal beszélget a földesúr bérletről.
– Nana! – kaptam fel a fejem. Csak ne hagyd magad! Nem csapsz be, Leó! – gondoltam nekibátorodva, észre sem véve a „per tu” szóhasználatot.
Sarokba szorítva, reménytelenül, a gondolkodásában elakadva beszélget a főhős egy egyszerű paraszttal. Első olvasásra alig vettem észre, hogy a lényeghez érkeztem.
Platonról, a módos parasztról beszél Fjodor.
– Újra egy Platon, „aki a lelkének él”! Biztos, hogy jó nyomon vagyok.
Egy látszólag lényegtelen, néhány soros beszélgetés, ami aztán félbeszakad. Ez indítja a végső summázat megfogalmazására Levint. Bevett dolog Tolsztojnál, hogy „kis” emberek mondják ki a nagy igazságokat: „Fokanics igazságos öreg, ő a lelkének él. Eszébe jut az Isten.”
Levin szívében azonnal visszhangot ver a gondolat. A gondolkodás elakadt fogaskerekei engedelmesen megindulnak. A metanoia ujjongásával kiált fel:
„S még csodákat kerestem, sajnáltam, hogy nem láttam csodát, ami meggyőzhetett volna. S íme, itt van a csoda, az egyetlen lehetséges és állandóan létező, amely minden oldalról körülvesz, s én nem vettem észre! Miféle csoda lehet nagyobb ennél?... Megértettem az erőt, amely nemcsak a múltban adta az életemet, de most is adja. Megszabadítottam magam a csalástól, megismertem a gazdát... Mi lettem volna, s hogy éltem volna le az életemet, ha nem volna meg bennem ez a hit, s nem tudnám, hogy Istenért, s nem a magam szükségletéért kell élnem?”
– Aha. Megvan hát a gondolat! És a gazda! – csúsztattam vissza a könyvtár katonásan rendezett kötetei közé Lev Tolsztoj Anna Karenináját.
Hálás vagyok minden írónak és költőnek, akiktől jóságot és életet tanulhattam. Valamennyi Levinnek és Raszkolnyikovnak a gondolat művészi testetöltéséért. Különösen nagy segítség az igaz szó a nemzeti sorsfordulók idején, amikor az emberek erősen keresik az élet mozdíthatatlan pontjait, amelyeket világok összeomlása és újrarendeződése sem sodor el. Száz évvel korábban orosz írók is hasonló archimédészi pontok után kutattak. A közös emberi lényeget keresték az erkölcsi tudás hangsúlyával. Kinyilatkoztatás mélységű meglátásaik biztos igazodási pontok megbolydult világunkban.